Kiáltvány - Manifiesto

(Spanish version Down)

Michael Onfray, korunk francia filozófusa, szerint a Forradalom csak sok-sok kicsi egyéni forradalom eredményeképpen jöhet létre. Nem elég felháborodni, ha elég lenne, a forradalom már rég megtörtént volna. Minőségi ugrásra van szükség a vak felháborodástól addig, hogy megértsük azt a helyzetet, ami a felháborodást kiváltotta belőlünk és ezen a ponton alternatív teóriák sorát határozzuk meg, amelyek akár sorvezetőként szolgálhatnak a gyakorlat megváltoztatásához.

Ittlétünk oka egyértelmű, hiszen az ismert mondás, miszerint „mindaz, ami összeköt minket fontosabb, mint az, ami elválaszt” soha nem bírt még ilyen erővel. A minket kormányzó politikai elit korrupciójáról, a politikai szabadság hiányáról, a társadalmi igazságtalanságokról, az ezernyi kritikáról amelyeket mindannyian magunkévá tettünk és amelyeket elfogadtunk a manipulációból való felszabadulás kemény folyamatában, és az álomról amelyben sokan élünk, muszáj beszélnünk, de ez nem elég.

Szerény véleményem szerint sokkal többet kell követelnünk, mint a börtönőrök leváltását vagy a rácsok vastagságának megváltoztatását. Le kell bontani a képviseleti börtönünket, és együtt fel kell építenünk a részvételi rendszert, egy valódi alkotmányos, demokratikus köztársaságot, amely biztosítja az egyetemes politikai szabadságot, amely a kezdete lehet annak az útnak, ami a jobb jövő felé vezet.

Lehet, hogy a tény, hogy a morzsányi reformoknál több érdemi változást követelünk a politikai rendszerben, egyeseknek csak kevéssé tűnik pragmatikusnak, pedig úgy gondolom, hogy éppen ellenkezőleg, a valódi pragmatizmus a dolgok gyakorlati hasznosságában mutatkozik meg. Ha változást akarunk, ha leszámolnánk azzal az állapottal, amely a társadalom túlnyomó többsége számára hátrányos és csak a gazdasági és politikai elit számára hoz hasznot, akkor nem a rendszer valódi megváltoztatásának követelése a leghasznosabb? Már megmutatták, hogy nem adnak meg nekünk semmit, amit kérünk, és elvesznek tőlünk mindent, amiért nem harcolunk.

Izlandon megtették. Bizonyították, hogy nem lehetetlen, csak akarat kérdése. Tehát változást akarunk, vagy továbbra is elnyomva akarunk élni, csupán kissé meglazított láncokkal?

Most, hogy úgy döntöttünk, hogy békés eszközökkel vívjuk meg ezt a csatát, el kell döntenünk, hogy elfogadjuk a politikai és szociális privilégiumok bármilyen reformja formájában nyújtott alamizsnát, vagy pragmatikusan követeljük függetlenségünket, és harcolunk a politikai hatalomért, és elkezdünk építkezni a harmadik Bourbon restauráció, valamint az egész generációnk jövőjét elrabló politikai elit romjain?

Tudva azt, ami egyesít minket és nem foglalkozva azzal, ami elválaszt, a kérdés az, hogy pragmatikusak leszünk-e! Követeljük-e a lehetségest és a kívánatost? Vagy továbbra is részt veszünk a játékukban, tudva azt, hogy a játékszabályokat ők szabják meg és soha nem nyerhetünk?

VERSIÓN EN CASTELLANO:

Michael Onfray, un filósofo francés de nuestros días, plantea que  la Revolución sólo podrá surgir como resultado de múltiples microrrevoluciones individuales.  No basta con indignarse, si bastase con indignarse la revolución llevaría hecha mucho tiempo. Hay que dar un salto cualitativo desde la indignación ciega hasta una comprensión de la situación que nos hizo indignarnos y  en ese punto construir una serie de alternativas teóricas que, quién sabe, podrían ser una hoja de ruta a la hora de llevar a la práctica un cambio.

El por qué estamos aquí es evidente, la frase de “lo que nos une es mucho más importante de lo que nos separa ” nunca tuvo más vigencia. Hablar de corrupción en la casta partitocrática que nos gobierna, de ausencia de libertad política, de injusticia social, de mil críticas que ya tenemos interiorizadas todos y todas y que aceptamos en un duro ejercicio de  despertar de la manipulación, del sueño inducido en el que muchos de nosotros vivíamos, es necesario pero insuficiente.

A mi humilde parecer debemos exigir algo más, no sólo que nos cambien los carceleros o el grosor de las rejas, debemos además destruir la prisión representativa y construir juntos un hogar participativo, una verdadera república democrática constitucional que garantice la libertad política colectiva, la cual podría ser el inicio del camino que nos llevase a un prado más verde.

Puede que el hecho de exigir un cambio sustantivo en el sistema político más que unas míseras reformas en formato de migajas pueda hacer parecer a esta propuesta un tanto poco pragmática para algunos pero creo que es todo lo contrario, el verdadero pragmatismo consiste en “lo relacionado con el valor práctico de las cosas”. Si queremos un cambio, si queremos revertir una situación perjudicial para la inmensa mayoría de la sociedad en beneficio de unas pocas élites económicas y políticas, ¿lo más práctico no sería exigir un cambio verdadero en el sistema? Ellos ya han demostrado que no nos darán nada que no pidamos y que nos quitarán todo por lo que no luchemos.

En Islandia lo están haciendo por lo que no es imposible, es una cuestión de Voluntad, ¿tenemos voluntad de cambio o voluntad de seguir siendo sumisos pero con las cadenas menos apretadas?

Ahora que estamos decididos a combatir pacíficamente esta batalla, ¿nos vamos a conformar con mendigar privilegios políticos o sociales en forma de reformas de cualquier tipo o vamos a intentar, con un pragmatismo surgido del sentido común, conquistar nuestra soberanía, conquistar el poder político y empezar a construir sobre las ruinas de la tercera restauración borbónica, sobre las ruinas de una partitocracia que nos robado el futuro a toda una generación?

La pregunta es, sabiendo lo que nos une y sin importarnos lo que nos separa, vamos a ser pragmáticos? ¿Vamos a exigir lo posible y lo deseable? ¿ O vamos a intentar jugar a su juego desde dentro, a sabiendas de que ellos ponen las reglas y de que es imposible ganar?

Aquí reunidos os preguntó qué queremos demandar cuando hablemos con una sola voz.